Mártonffy Marcell irodalomtörténész, egyetemi docens, AUB

A Nagyapó meséi című könyv a mesemondás összetett hagyományán belül azt az irányt követi, amely célközönsége számára a belső gazdagodás legígéretesebb lehetőségét mutatja és teremti meg. Az arányosan rövid fejezetekre tagolt, egységes történet elsődleges befogadói – az óvodás és kisiskolás gyermekek –, de alighanem az idősebbek is sorról sorra a rácsodálkozás élményében részesülhetnek. A mese azokba a dimenziókba vezet be, amelyeknek megismerése és belakása voltaképp magát a (nem csak gyermeki) világot építi fel és teszi otthonossá. A szereplők, apró állatok és változatos növények, egy felfedezése során mintegy befelé táguló, számtalan részletében feltáruló mikrokozmosz lakói. Ők az állat- és természetmese klasszikus mintáitól eltérően – s a műfaj modern kori alakulásának megfelelően – nem annyira az emberi jellemek és viselkedésmódok allegorikus megjelenítői, sokkal inkább a hétköznapok csodái között mozgó lények. Az antropomorfizmus rendeltetése itt egyebek közt olyan készségek kibontakoztatása, mint a figyelem az emberhez tartozó, de önálló rendszerként létező, rejtett eseményekkel teli élővilág – kulturális alapegysége szerint: a kert – és a tágabb környezet iránt, valamint e környezet alapos tanulmányozása, tisztelete és szeretete. De éppígy – a közel hozott természeti valóság és a fikció összjátékában, a kitalált sztori vezérfonala mentén – gondolkodás és szárnyaló fantázia határainak fellazítása, vagyis a teremtő képzelet nevelése is. A kerti történésekben izgalmas emberi tapasztalatok elevenednek meg (ezeknek mintegy emblematikus összegzője a cirkusz), és viszont: a humánus világlátás optikája bensőséges közelségbe hozza a természetet.

A mesei ábrázolás közege és bizonyos értelemben témája azonban maga a nyelv. Lényeges tehát, hogy a szereplők társas viszonyait mindenekelőtt a beszélgetés, a gyermeki kommunikáción alapuló, ötletes, egyszersmind azonban megfontolt, szabatos, ismeretgyarpító közlésmód határozza meg. "Nagyapó meséjéről" lévén szó, a történet hallgatói csakugyan az "unokák" pozíciójába kerülnek. Az észlelések, a fordulatosan részletező, sohasem terjengős leírások hangja, a cselekményt vezérlő és az összképet megalkotó elbeszélő bölcsességet közvetít - mindvégig a harmonikus, békés és tapintatos valóságérzékelés kialakításának felelős gondjával.

Fisch Gábor László derűs és tanulságos, Horváth Krisztina festői illusztrációival díszített mesekönyvét örömmel olvastam. Közzétételét szívből támogatom.

Mártonffy Marcell
egyetemi docens, AUB